Ez egy történet arról, hogy néha pont azokat a hibákat szeretjük a legjobban, amiket mások észre sem vesznek. A tökéletlen dallam
Hanna akkor értette meg, hogy a szeretet nem jutalom a jó teljesítményért, hanem egy ajándék, amit pont azért kapunk, mert vagyunk valakik – valakik, akiknek a tökéletlensége valaki más számára a legszebb dallam.
Egy este, egy sikeres fellépés után a budai vár oldalában sétáltak. Hanna megállt, és megkérdezte:– Miért én? Annyi tehetségesebb és szebb ember van nálam.
Ő azért a pillanatért szerette, ami minden koncerten csak egyszer fordult elő. Hanna a legnehezebb részeknél, amikor a koncentrációja a csúcson volt, akaratlanul is beharapta az alsó ajkát, és a bal szemöldöke aprót rándult. Ez volt az a pillanat, amikor Hanna már nem a kottának játszott, hanem a lelkének. Ez volt az a „valami”, ami Gellért számára az egész nőt jelentette: a törékeny ember az elszánt művész mögött.
Szerette Gellértet a nyugalmáért, ami olyan volt, mint egy biztonságos kikötő a viharos tengeren. Szerette azért, ahogy a kávét itta: mindig két kézzel fogta a bögrét, mintha fázna, még a legnagyobb kánikulában is.